Első aranymondásom...

Az eget rőtszínűre festve,
tűz volt falunkban akkor este.
S amikor másnap reggel jártam ott,
láthattam az üszkös romot,
s azt olvashattam a kormos falakon:
"Látod, a tűz micsoda hatalom!"

Öt éves koromban történhetett.
Este édesanyám lefektetett.
Az imádságot elmondtam hibátlan,
szemem álomra zártam,
de szívem elfogta a félelem:
Ha újból tűz támadna hirtelen!
Rekedten kongna a harang megint,
és ami szép, kedves, elégne mind!

Édesanyám odajött:mért nem alszom?
Aggódva simogatta meg az arcom.
Elpanaszoltam, miért remegek:
A sötétben talán rossz emberek
lopodzkodnak, és meggyullad a ház,
amikor senki sem vigyáz!

S édesanyám-most is emlékezem-
akkor összekulcsolta a kezem,
és az első aranymondásra engem
akkor tanított életemben:
"Hogyha Isten velünk, ki lehet ellenünk!"
Mi az Ő oltalmában pihenünk,
Ő vigyáz reánk minden pillanatban.
"Ha Isten velünk..." Mondtam,
mondogattam...
S nem ijesztett a romok képe sem...
Nemsokára aludtam édesen.

Azóta már a félvilág is égett,
s édesanyám, most is áldalak téged,
hogy kezem akkor összetetted,
hogy ezt a hitet szívembe vetetted.
Azóta annyi minden porba hullt.
Sok emléket eltemetett a múlt.
De átkísér ezernyi változáson
az én legelső aranymondásom.
Kinyílnak, elhervadnak a virágok,
de ez a virág nem hervad el, látod,
édes vígaszával járunk-kelünk:
"Ki ellenünk, ha az Isten velünk!"

S mit akkor meg se köszöntem talán,
most köszönöm neked, Édesanyám.